Istenről és a szent dolgokról helyesen kétféleképpen beszélhetünk: vagy a hallgatóság számára azokat és csak azokat a tanításokat mondjuk el, amelyeket a hitüket építik, és minden lényegtelen, bizonytalan, nehezen érthető vagy téves dolgot elhallgatunk, vagy ellenkezőleg, a hallgatók által helytelenül tudott összefüggéseket vonjuk kétségbe. Így mindkét alkalommal a hithez kerülnek közelebb, hiszen vagy épülnek valamivel, vagy valami olyasmit vesztenek el a hitükből, amelyik nem volt megfelelő tisztaságú, és így lelki életüket helytelen irányba terelte, vagy egyenesen káros és veszélyes volt nem csak lelki, hanem fizikai életükre, életvitelükre is, beleértve szűkebb vagy nagyobb környezetüket is.

Általában az első esetben az ember konfrontációt nem vállal fel, de mondanivalóját nem is kiséri figyelem, a kimondott szavak súlytalanok maradnak, hamar feledésbe merülnek. A kimondott Ige azonban a maga valóságában érvényesül és hat, és események olyan láncreakcióját indítja el, amely előbb-utóbb az embert felelősségre vonja a figyelmetlenségért, a nem megfelelő fokú figyelemért és a hitetlenségért is. Az Ige ebben az esetben is megérteti magát azokkal, akik erre alkalmasak, és megtöri azokat, akik erre alkalmatlanok. Ezt az Ige tisztasága, a megnyilvánuló igazság ereje viszi véghez, amely ugyan lehet az ember számára elsőre észrevétlen, de a tisztaság és az erő fokához mérten hozza létre a változás mértékét is. Ez esetenként sokak számára elképzelhetetlenül nagy, sorsfordító vagy katasztrofális is lehet. A nagy történelmi változások előtt, amelyeket tulajdonképpen az egyes személyek, társadalmi csoportok, népcsoportok az Igéhez való viszonya előre meghatároz, ezért állnak olyan sokan értetlenül. Mert nem tudják, hogy mi miből következik – csak evilági jelenségekből, eseményekből és tényekből következtetve az ember nem láthat túl messzire.

A második esetben az ember a nyilvánvaló dolgokat kimondja, felvállalva a konfliktust, a bántódást és a sértődést is. Soha olyan keményen nem beszéltek még az emberekhez, mint a próféták idejében, és ha Krisztusnak a farizeusokhoz, vagy Mohamednek a hitetlenekhez intézett mondatait olvassuk, hát igencsak elgondolkodunk rajta, hogy mi ki mernénk-e mondani azoknak a szavaknak a mai megfelelőit mások előtt.

Olyanok vagytok, mint a rothadó hullák! - vághatnánk a mai liberális püspökök, rabbik fejéhez, de nyugati politikusok, milliárdosok sem maradhatnának ki a sorból. A nyilvánvaló lelki állapotra való egyértelmű rámutatás épp úgy az igazsághoz tartozik, mint a tanítás vagy az, hogy a hívőknek egymás felé kötelezően türelmet kell mutatnia. Aki az egyikből nem ért, az értsen a másikból, vagy az egyik segítsen a másikat is megérteni. Aki semmiből sem ért, az menthetetlen.

Krisztus mennybemenetele után a tanítványok az első pünkösdkor elteltek Szentlélekkel, és megerősödtek lélekben, hogy az igaz tanítást hirdessék, és egyben feddjék is az embereket, ha szükséges. Krisztus áldozata és útmutatása után, annak következményeként az apostolok prédikációjára sokan térnek meg a csodák, tanítások, intések hatására, de a többség továbbra is elutasító marad, vagy egyenesen ellenségessé válik, magát továbbra is bölcsnek tartva. Nekik jut Titus, a római hadvezér, hogy elhozza az ítéletet. Titus Flavius Vespasianus óriási szivességet tesz az emberiségnek, amikor Jeruzsálem lerombolásával felszámolja az egész emberiség létét fenyegető káros és sötét szellemiséget, és egyben bosszút áll Krisztus, a próféták, és minden ártatlan véréért is a zsidóságon. Nagy fordulat ez a Római Birodalom életében, hiszen előzőleg a zsidó Néró császár tart keresztényüldözést, elsősorban a farizeusok és saddoczeusok, azaz a birodalom gazdag és tehetős polgárainak sugallatára.

Vajon Titus érkezésekor hányan gondoltak Krisztus szavaira: “Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert”? Mert Krisztus tanításai és a Szentlélek kitöltése tette lehetővé, hogy a sötétség birodalmának tartóoszlopai meggyengüljenek, és Titus diadalra vezethesse légióit.

Krisztusnak egy másik mondata pedig ugyanúgy örökérvényű: “Immár pedig a fejsze is rávettetett a fák gyökerére: minden fa azért, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik.”

Egyszerű és szelíd figyelmeztetés, amelyet hamar elfelejtenek sokan, de az ítélet napján majd üt mint a kő és éget mint a tűz. A mostani Jeruzsálem és a mai Babilon büntetése sem fog elmaradni: az ítélet mindig hirtelen és váratlanul éri a hitetleneket.

Tamási Attila

Megosztás a facebookon